Corneliu Zelea Codreanu és a légionárius mozgalom szellemisége

„Létezik egy olyan szellemiség, amely mintául szolgálhat az ellenállás és a felemelkedés erőinek, s ez nem más, mint a légionárius szellem. Azoknak a hozzáállása. akik képesek voltak a legnehezebb utat választani. akik képesek voltak küzdeni akkor is, ha tudták, hogy a csata fizikailag már elveszett, akik igazolták az ősi monda szavait: »A hűség erősebb a tűznél«, és akiken keresztül érvényre juthatott a tradicionális idea, azaz a becsület és a szégyen iránti érzék - nem pedig a kicsinyes erkölcsökből eredő kicsinyes tettek. Ez az, ami alapvető, egzisztenciális különbséget hoz létre ember és ember között, majdnem úgy, ahogy egyik faj és másik faj között. (…)Ebben a mocskos világban ilyen elvek uralkodnak: »Ki kényszerít rá téged?«, vagy »Előbb jön a gyomor, a bőr (a malaparte-i »bőr«!), és csak utána az erkölcs«, meg »Most nem olyan idők járnak, amikor az ember megengedheti magának azt a luxust, hogy jellemes legyen«, és végül: »Nekem családom van«. Nekünk azonban határozottan szembe kell tudnunk szállni mindezzel, mondván: »Mi nem cselekedhetünk másként, ez a mi utunk, ilyen a mi lényünk«. Nem az agitátorok és a karrierista politikacsinálók ügyeskedéseivel lehet elérni ma vagy holnap valamiféle pozitív eredményt, hanem a tegnap embereinek, vagy még inkább az új generáció tagjainak természetes tekintélyén és elismerésén keresztül, akik képesek cselekedni, és ez eszméjük garanciája.” (Julius Evola: A légionárius szellem [Orientációk, III. fejezet])

1918. december 1-én elkezdődött az erdélyi magyarság és ezzel együtt egész Erdély tragédiája: a gyulafehérvári román népgyűlésen ekkor mondták ki Erdély és Románia egyesülését és a román hadsereg 1916. után újból átlépte az 1000 éves határt. Ide vezetett a Monarchia nemzetiségeit egymás ellen összeugrasztó nivelláló baloldali sovénnacionalizmus. Az 1920-as szabadkőművesek által meghozott és aláírt trianoni földrablás olyan folyamatokat indított el, amelyek paralizálták Közép-Európát, s a geopolitikai adottságok és szükségszerűségek ellenére egymás ellen fordították a térség nemzeteit, például a románokat és a magyarokat. Trianon máig ható traumája miatt a mind a határon túli, mind a hazai magyarok többsége egyaránt elutasító mindennel szemben, ami román. Természetesen ez az írás nem románista, így nem ismeri el a trianoni határokat sem. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy adott esetben ne ismerjünk el valamilyen értéket csak azért, mert az egy romántól ered. Ezt az értéket pedig a legionarizmus atyjának, Corneliu Zelea Codreanunak (1899. szeptember 13. - 1938. november 30.) szellemiségében fedezhetjük fel, aki, annak ellenére, hogy román a XX. századi jobboldaliság egyik legkiemelkedőbb alakja.

A XX. század első felében a nemzetiszocializmus németországi keletkezése után Európa szerte több helyen alakultak különböző nemzetiszocialista típusú irányulások és mozgalmak, melyek mind valamilyen ideológián alapultak. Ilyen volt például a spanyol falangizmus, a horvát usztasa mozgalom, a magyar hungarizmus, és a szellemiségét tekintve az egyik legjelentősebb; a román legionarizmus. A Corneliu Zelea Codreanu (hívei „Kapitány”-nak hívták) által alapított Mihály Arkangyal Légiója és a Vasgárda mozgalma hazai és nemzetközi (politikailag korrekt…) megítélése egyaránt negatív. Mindenütt sovinisztaként, ultrafasisztaként, illetve magyar- és kisebbségellenesként van beállítva. Ha románellenességről van szó, akkor a hazai jobboldal, a nemzetiek, a liberálisok és a baloldaliak véleménye, álláspontja szinte teljesen megegyezik. Ezen rövid összefoglaló írás célja, hogy eloszlassa a legionarizmusról és a Kapitányról kialakult tévhiteket, s hogy helyette megvilágítsa ideológiájának és mozgalmának valódi arculatát.

Az ortodox Codreanu már fiatal kora óta szigorú aszketikus életet élt, vonzotta a keresztény misztika, katonai iskolába járt, s hamar érdeklődni kezdett a politika iránt. Már 1919-ben a jászvásári egyetemen élénk érdeklődést tanúsított a közélet kérdései iránt, különös tekintettel azok erkölcsi, szellemi alapjaira. Vallásos és hazafias elkötelezettsége korán szembeállította őt mindenféle baloldalisággal, és szilárd meggyőződésévé vált, hogy a zsidóság destruktív szereplője a történelemnek. Úgy vélte, hogy a zsidók a káosz erőit képviselik a kozmosszal szemben, ezért minden elnyomó jellegű hatalom vagy bomlasztó forradalom ezen sötét erők céljait szolgálja. A korszak Romániájában (akárcsak Magyarországon) is probléma a szellemi pályákon dolgozó zsidók aránytalanul nagy száma, s fontosnak tartja a felsőoktatásban történő korlátozásukat. A szociális problémák megoldására szánt programját „keresztény nemzetiszocializmusnak” nevezi (a magyar „változat” alapjai is nagyjából ezzel egy időben jelennek meg). Miután Codreanu társaival együtt számos baloldali, kommunista, és egyéb felforgató tevékenységet végző újság szerkesztőségét megtámadta, illetve számos utcai összecsapásba keveredett, kicsapták az egyetemről, s később társaival együtt bebörtönözte a liberális hatalom. A vâcâresti-i börtönben Codreanut megigézte Szent Mihály arkangyal ikonja. A hozzá intézett fohászai hatására született meg benne a döntés, hogy egy olyan magas szellemiségű, hűséges, bajtársias, aszketikus-harcos, megalkuvást nem ismerő elitet kell létrehozni, amilyet a középkori lovagrendek óta nem találni Európában. A legionarizmus így a börtönben született meg; erre utal a Vasgárda szimbóluma is: az egymást keresztező rácsok. A Mihály Arkangyal Légiója (Legiunea Arhanghelul Mihail) 1927. június 24-én alakult meg. Ez volt az alapja a Vasgárdának (Garda de Fier), a későbbi Legionárius Mozgalomnak (Miscarea Legionarâ), majd ezek politikai képviseletének, a Mindent A Hazáért (Totul Pentru Tara) nevű pártnak. Már a mozgalom megalakulása elején Codreanu ezeket a szavakat mondotta: „Csak azok lépjenek e sorokba, akiknek a hitük határtalan. Akiknek kétségei vannak, azok maradjon kívül.”

A korabeli nemzetiszocialista irányzatok között a legionarizmus volt az, amely leginkább a szellemi szférára helyezte a hangsúlyt. Codreanu szerint míg a nemzetiszocializmus az erőre, a fasizmus pedig a formára, addig a legionarizmus a szellemre összpontosít. Codreanu felülemelkedett a biológiai rasszizmuson, s elsősorban a szellemi tisztaságot tartotta a legfontosabbnak. Ez a vélemény valamilyen szinten rokonságot mutat Julius Evola tradicionális fajelméletével is, aki a hangsúlyt szintén a szellemi és a lelki rasszra fektette. Ebben az értelemben a legionarizmus tehát nem politikai mozgalom, hanem egy szemlélet; szellemi, lelki közösség. Mircea Eliade így ír erről: „A légionarizmus elsősorban spirituális mozgalom, célja egy új ember megteremtése és a nemzet üdvözülésének reménye." A legionarizmus szerint a történelem során kibékíthetetlen ellentétben állt egymással a hatalom és a szabadság princípiuma. A nagy történelmi kataklizmák e két princípium összecsapásaiból fakadtak. Ezt az ellentétet kizárólag a szeretet tudja feloldani. A legionáriusoknak tehát szeretniük kell egymást: szeretettel kell adni a parancsokat, és szeretettel kell teljesíteni őket. A testvéries szeretetet a közös éneklések tudták leginkább erősíteni. Mindenütt, ahol a legionáriusok együtt voltak, hallhatók voltak a mozgalom dalai. „Ott, ahol nincs szeretet, ott nincs légionárius élet. Figyeljük meg egy percre ezt a légionárius életet, és megértik, hogy mi köt össze bennünket önökkel, egyiket a másikkal, nagyokat és kicsiket, szegényeket és gazdagokat, öregeket és fiatalokat.” – jegyzi meg Codreanu a Fegyelem és Szeretet című írásában.

A legionarizmus különös jellegzetessége volt a halottkultusz: a mozgalom mindennapjaiban az ősök, illetve a mozgalom halottai mint élő és segítő erők voltak jelen. A mozgalom lapjának címe - Õsök Földje - is erre utalt. A halál a legionáriusok számára nem volt félelmetes, ellenkezőleg: amikor beléptek a mozgalomba, leszámoltak életükkel. Nem foglalkoztak azzal, hogy harcuk győzelmet vagy bukást hoz e: a hangsúly a szemléleten és a helytálláson volt. „Kezdődő életünket négy irányvonal barázdálta: az Istenben való hit, a küldetésünkben való hit, a köztünk lévő szeretet és az ének. (...) Egy lelki környezetet teremtünk meg, egy erkölcsi közeget, amelyből megszületik, táplálkozik és amelyben felnő a heroikus ember.” - írja Codreanu Mihály Arkangyal Légiója című alapvetésében. A legionáriusok minden pillanatban készek voltak meghalni eszméikért. Jelszavuk is ez volt: „Halálra készen!” Ebből kifolyólag a legionáriusok nem kímélték sem önmagukat, sem ellenségeiket. A spanyol polgárháborúban vas- gárdista önkéntesek is részt vettek; közülük ketten: Ion Mot ,a lelkész és Vasile Marin 1937. január 13-án Majadahondánál hősi halált haltak. Elesésük után Codreanu hazaszállíttatta a holttestüket és hősnek kijáró tiszteletadással temettette el őket. Ezen kívül érdemes megjegyezni, hogy miután 1944. augusztusában a románok elárulták a Tengelyhatalmakat, s sokan a kommunisták oldalára álltak, a helyes oldalon még román legionárius erők is továbbharcoltak a bolsevista sötétség ellen, akik Budapest védői között is megtalálhatók voltak. Codreanu így ír a háborúról, amit csak egy szellemi heroizmussal lehet megnyerni: „A háborúkból azok kerülnek ki győztesen, akik értettek a láthatatlan világ rejtélyes erőinek elővarázsolásához a levegőből, a mennyből, hogy segítséget kapjanak onnan. Ha ezek az erők elővarázsoltakká válnak, segíteni fognak téged, bátorságot adnak, és előidézik győzelmedet. Az ellenségre pánikot és rémületet szórnak, megbénítják aktivitásukat. A győzelmek végül is nem anyagi felkészültségen, s a katonák anyagi erőin múlik, hanem azon, hogy képesek-e spirituális hatalmak segítségét biztosítani.”

A legionarizmus mártír Kapitánya a kozmikus krisztianizmus híve volt, amelyet olyan eszmék és motívumok is befolyásoltak, mint a trák lovashérosz ősi tradíciója, a neolitikus Nagy Istennő és a Világgyermek mítosza, valamint a román folklórban jellegzetes calusar-motívum Männerbund-szerű felevenítése, de a legnagyobb hatással Szent Mihály arkangyal ikonja volt rá, aki már egészen fiatal korában megigézte őt. Mihályt egyes mondákban Kapitánynak is nevezik, aki az Istenhez hűséges angyalok vezére, s, aki kíméletlenül súlyt le a lázadó angyalokra, vagyis a sötétség erőit birtokló gonosz lelkekre. Valószínűleg ezért is hívták Codreanut Kapitánynak a hívei, mert ugyanazt a fényteli erőt látták benne megtestesülni, mint magában az arkangyalban. Codreanu a kommunistákat a lázadó angyalokkal hozta összefüggésbe, ezért a legionáriusok a marxizmus, a korrupció, az erkölcstelenség, a liberalizmus, és a demokratizmus elleni harcukat a Sátán elleni küzdelemként fogták föl. A legionárius mozgalom erkölcsi újjászületést hirdetett, amelynek során a szellemi értékek elsőrendűvé válnak, függetlenül a mindennapok világától. Ezt írja Codreanu: „Azt akarom, hogy olyan legyen az én nemzetem, mint az ég Szent Napja.” A népüket fel akarták emelni egy magasabb szinte, ami a gyakorlatban úgy nyilvánult meg, hogy egy-egy légionárius csoport bevonult egy-egy faluba, ahol szó nélkül segítettek fát vágni, építeni, stb., majd ahogy jöttek, úgy el is tűntek. Ez a miszticizmus jellemző volt rájuk, s fontos része volt a mozgalomnak. A legionaristák ezen kívül arra törekedtek, hogy felül emelkedjenek a hétköznapok világán, a polgári életen és magán az egész anyagi világon. Codreanu leírja, hogy amikor a mozgalom megalakult első gondolatuk az volt, hogy levelet írjanak valakinek, és akkor jöttek rá, hogy olyan szegények, hogy annyi pénzük sincs, hogy feladjanak egy levelet. Ők azonban így nincstelenül is nekivágtak a világnak, zarándok módjára vándorolva és énekelve a sáros román tájon keresztül, jelezve, hogy ők nem élnek a pénz (az aranyborjú) rabságában, amely a modern korban rabságba döntötte a világot. Hanem szellemi heroizmusukkal és lelkesedésükkel levetették magukról a pénz bilincseit, és ők szereztek hatalmat az anyagi világ felett, úgy hogy az anyagi világ létét soha nem tagadták, tehát nem estek a szubjektív idealizmus csapdájába.

Mircea Eliade leírja, hogy a legionárius mozgalom spirituális céljai között van a bátorítás és, hogy mindenekelőtt a szabadságon alapul. A Légió szerint a szabadság megvalósítására képtelen egy pusztán materialista egyén, aki tagadja mindennemű transzcendentális sík létezését. Egy marxista vagy egy liberális tehát nevezheti magát szabadnak, de ettől még nem lesz az, mert a szabadosság és az anarchia nem azonos a szabadsággal. A légionárius miután képes elszakadni szellemileg az összes biológiai determinizmustól (halálfélelem, szenvedés, stb.) és gazdasági rablánctól (félelem az utcára kerüléstől), abban a pillanatban az összes félelem és kisebbségrendűségi komplexus, mint egy varázslat eltűnik és így szabaddá válik. Eszerint, aki belép a Légióba olyannyira szabadnak tudhatja magát, hogy már a halál sem félemlíti meg. Egy hősi halált halt legionárius ezt a vallomást tette halála bekövetkezte előtt: „Aki képes meghalni, soha nem lesz rabszolga.” Ha már a halál gondolatával is kibékültél csak, akkor leszel képes arra, hogy igazán megérintsd a legteljesebb szabadságot. A mozgalomban fontos szerepe volt a vidéknek is, hiszen a legináriusok úgy tartották, hogy a természeti környezetben eltöltött idő, amit gyakran egyedül töltöttek el, a legtökéletesebb lelki gyógymód, a legmegfelelőbb adottság a spirituális önmegvalósításra és önmaguk megacélozására. A politikai szférára visszatérve meg kell jegyeznünk azt is, hogy bár a Légió és a Vasgárda az események síkján eltért a hagyományos jobboldali monarchizmustól, de lényegében monarchista álláspontú és a princípiumok szintjén is lojális maradt: „A népet nem vezetheti a saját akarata: a demokrácia. Sem egy személy akarata: a diktatúra. A népet a törvények vezetik. A törvényeket pedig a nemzet elitje szabja meg. (...) A nemzet élén az elit fölött áll a monarchia. Nem minden uralkodó volt jó, de a monarchia rendszere mindig jó volt.”

Sajnos tény, hogy a Vasgárdába sok nem odaillő, tisztességtelen vagy megbízhatatlan személy is belépett, és a mozgalom emberei által viselt zöld ing gyakran még a füstös kocsmákban is feltűnt (de éppen Codreanu volt az, aki neheztelt amiatt, hogy túl könnyen felvesznek bárkit a mozgalom soraiba, és ezáltal elveszíti elit jellegét). Ezen tény is közrejátszott abban, hogy magyarellenes atrocitások is történtek, de ezek többsége Codreanu halála, és Észak-Erdély visszacsatolása (1940) után; ekkortól fogva sokkal inkább vulgárnacionalista és soviniszta irányba mozdult el, aminek – a közös kormányzás után az egész mozgalomnak – Ion Antonescu marsall vetett véget. Gyakori, hogy az ún. „nemzeti” médiumok, szervezetek össze szokták mosni a Vasgárdát a háború után magyarok százait legyilkoló Maniu-gárdával, pedig ennek semmi alapja nincs. Ezek nem Codreanu vezetése alatt történtek, s nem a legionaristák követték el őket. Meg kell jegyezni, hogy Codreanu írásaiban és más legionárius alapvetésekben sem találni egyetlen sort sem az erdélyi magyarságról. Ellentétben a mai, baloldali meghatározottságú, magyarfóbiás román sovinisztákkal, a legionáriusok számára nem létezett "magyarkérdés". Codreanu és követői a nemzetközi zsidóságot tartották ellenségüknek. Codreanu ráadásul jó baráti kapcsolatot tartott fent a magyar nemzetiszocializmus megteremtőjével, Szálasi Ferenccel, s levelezésükből egyértelműen kitűnik, hogy Codreanu elítélte a trianoni diktátumot, sőt! Szálasi Munkaállamának katonai segítségét - melyet egy esetleges dél-dobrudzsai román bevonuláshoz kért - Erdély Magyarországhoz csatolásával honorálta volna. A két nemzetiszocialista vezetõ igazi jóbarátok voltak, és nyoma sem volt román- vagy magyarkérdésnek kettejük között, mivel mindketten tisztában voltak a ténnyel, hogy egy nemzetiszocialista új Európában a népek békés együttélését csakis azok teljes kulturális-politikai-gazdasági függetlensége garantálhatja.

A legionárius mozgalmat olyan gondolkodók is elismerték és támogatták, mint Mircea Eliade, a világhírű vallásfilozófus, Émile Cioran vagy az olasz Julius Evola, aki a legjelentősebb XX. századi tradicionalista filozófus. Az állami üldöztetés ellenére a Vasgárda, illetve a Mindent A Hazáért párt népszerűsége nőtt. Codreanu parlamenti képviselőként 1937-ben így beszélt: „Ellene vagyok a nagy nyugati demokráciáknak; ellene vagyok a kisantantnak; ellene vagyok a balkáni antantnak; (...) Az én román külpolitikám Róma és Berlin, mint a nemzetek forradalmának államai oldalán áll, szemben a bolsevizmussal.” Ez a szemlélet sok ellenséget szerzett Codreanunak és mozgalmának. A liberális Románia szórta a börtönéveket a legionáriusokra - mindhiába. Így hát Codreanut vették célba: ismét letartóztatták, és 1938. november 30-án, miközben egyik börtönből a másikba szállították, a hatóság emberei Bukarestben meggyilkolták. Bár ma is vannak olyan szervezetek (mint pl. a Noua Dreapta), amik a Légió eszmeiségét vallják magukénak, azonban ezek a szervezetek nem sokat, vagy szinte semmit nem őriztek meg a légionárius szellemiségből, ehelyett a durva magyarellenes sovinizmusban élik ki magukat. Ezeknek az identitásukat kereső fiataloknak láttán a Kapitány forog a sírjában… Magyarként nyilvánvalóan nem követjük a Vasgárdát. De jobboldaliként még akkor is elismerjük a legionarizmus értékeit: a szellemi orientációt és a helytállásra törekvést, ha egyébként bizonyos elvekben nem is érthetünk vele egyet. Zárásként pedig álljon itt egy idézet Szálasi Ferenc börtönnaplójából: „Ha a letűnő rendszer már nem tudja megakadályozni a fejlődést jelentő új rendszer uralomra jutását, mint végső eszköz: a gyilokhoz fordul és az új eszme apostolait halomra gyilkoltatja: ezzel szentté teszi az új eszme harcát és halhatatlanná azokat akiket legyilkoltatott. Codreanu és társai és a többi nemzetek többi fiai is mindenkorra halhatatlanok maradnak nemzetük számára.”


Felhasznált irodalom:

- A Tollas Gárda, Corneliu Codreanu, Mircea Eliade, Nae Ionescu, Constantin Noica és Vasile Lovinescu írásai; Nemzetek Európája Kiadó, Budapest, 2001.
- Ágoston Balázs: Szellem és heroizmus; Magyar Demokrata, 2003. január 16.

Adriano Romualdi: Mit jelent jelent jobboldalinak lenni?

"Mit kellene pontosan jelentenie annak, hogy "jobboldalinak lenni"?

Jobboldalinak lenni mindenekelőtt a francia forradalomból származó mozgalmak felforgató jellegének felismerését jelenti, legyen az akár liberalizmus, a demokrácia vagy a szocializmus.

Jobboldalinak lenni másodsorban a racionalisztikus, progresszionista, materialisztikus mítoszok dekadens voltának átlátását jelenti, amelyek előkészítik a plebejus civilizáció hatalmának eljövetelét, a mennyiség uralmát, a monstruózus és névtelen tömegek zsarnokságát.

Jobboldalinak lenni harmadsorban az Állam organikus totalitásként való felfogását jelenti, ahol politikai értékek uralkodnak a gazdasági struktúrákon, és ahol a "mindenkinek a magáét" mondás nem egyenlőséget, hanem a minőségelvű egyenlőtlenség egyenletes fönntartását jelenti.
Végül jobboldalinak lenni azon arisztokratikus, vallásos és harcos szellem sajátként való elfogadását jelenti, amely önmagával itatta át az európai civilizációt, és az Európa hanyatlása elleni harc - e spiritualitás és értékei nevében történő - elfogadását. "

ALAPELVEK A JOBBOLDALISÁG ÉS A BALOLDALISÁG FOGALMAINAK MEGÉRTÉSÉHEZ

TÖRTÉNELEM – ÉS VILÁGSZEMLÉLET A JOBBOLDALISÁG SZEMPONTJÁBÓL



A jobboldaliság és a baloldaliság olyan fogalmak, amelyeket szinte naponta használnak a közélet szereplői, de sajnálatos módon az esetek nagy részében teljesen helytelenül.
A legelterjedtebb fölfogás szerint a jobboldal-baloldal fogalmi ellentétpár a XVIII. századi francia parlamenti ülésrendből ered: jobboldalon foglaltak helyet a hagyományos rend, a királyság képviselői, vagyis az első és a második rend, baloldalon a forradalom hívei, a polgárság, vagyis a harmadik rend.
Tágabb értelemben a jobboldaliság a metafizikai eredetű tradicionális, konzervatív (értékőrző), a világot abszolútumnak, az embert pedig ehhez képest relatívumnak tekintő világszemlélet, illetve ennek politikai vetülete, a baloldaliság a racionalista, emberközpontú, az embert abszolútumnak, a világegyetem többi elemét pedig relatívumnak tekintő, haladó világnézet, illetve annak politikai vetülete. A jobboldaliság és a baloldaliság, mint szellemi-világnézeti meghatározottság, illetve a belőle következő viszonyulás az emberi élet különböző szegmenseihez tehát jóval régebb óta létezik, mint e jelenségek megnevezése.
A jobboldali ember történelemszemlélete ciklikus, a történelmet fölívelő és leágazó szakaszok váltakozásának fogja föl, a baloldali történelemszemlélete lineáris, azt folytonos haladásnak, egy történelmi időszakot az előzőhöz és az előzőekhez képest jobb és jobb társadalmi berendezkedés kifejlődésének tartja. A jobboldali a szellemet, a minőséget tartja alapvető fontosságúnak, a baloldali a testet, az anyagot, a mennyiséget.
A jobboldali ismeri a stabilitást, az állandóságot, az örökkévalóságot, a baloldali ellenben állandóan "halad" valahová, de sohasem érkezik meg sehová. A baloldali folyton újít, mindig valami mást keres, nem az azonosságot, hanem a másságot kutatja, anélkül azonban, hogy ez a másság valamiféle minőségi differenciáltságot jelentene. A jobboldali eszménye a tett, a baloldali ellenben csupán izgatottan tevékenykedik. Julius Evola erről így ír: "Csak azoknak az élete keresi valójában a 'mást', akik nem elégszenek meg önmagukkal, és akik eltávolodtak önmaguktól: nekik van szükségük a társadalomra mint kölcsönös támaszra, mint kollektív törvényre; és ők törekszenek - mert nincsenek; mert csak keresőkként, elédegetlenekként, a jövőtől függve léteznek: mert ők a létesülés. Borzadnak attól, ami az ember természetes élettere: a hallgatástól, a magánytól, a kitöltetlen időtől, az örökkévalótól; és ezért tevékenykednek, izgulnak, szüntelenül ide-oda forgolódnak, mindennel foglalkoznak - kivéve önmagukat. Tevékenykednek, hogy érezzék magukat, hogy létüket igazolják. És mivel a tevékenységtől és mindentől, amit csinálnak, saját igazolásukat várják, egyáltalán nem ők tevékenykednek - ők csupán a tevékenykedés megszállottjai. Ez a mai ember aktivizmusának értelme. Ez nem tett, hanem lázas tevékenykedés. Ez azoknak az őrjöngő rohanása, akiket a kerék tengelye kirepít, és akiknek a rohanása annál őrületesebb, minél messzebb vannak a középponttól. Amilyen ez a rohanás, ez a 'tempó', végzetszerűen ugyanolyan a gazdasági, az ipari, a kulturális, a tudományos területen a társadalmi törvény zsarnoksága: mindenütt és mindenben, a dolgok általános rendjében, amely létrejött."
A jobboldali kozmikus tudatú, szakrális kötődése van, a metafizikai hagyomány alapján áll. A baloldali materialista, csak az anyaghoz kötődik. Ha egy képzeletbeli koordináta rendszeren ábrázolnánk, a jobboldali mozog a függőleges (Ég-Föld) tengelyen, a baloldali a vízszintes (földhözragadt, horizontális) tengelyen.
A jobboldali a rend, a törvény, a tekintély, az ebből fakadó uralom, a tagolt, hierarchikus társadalom híve, a baloldali ellenben a szabadság-egyenlőség-testvériség hamis jelszavából indul ki, elveti a tekintélyt, az uralmat, egyenlősíteni, sőt nivellálni akar. Nivellálásnak azt nevezzük, amikor az egyenlősítés "szükségességéből" (vagyis a valóságtól elrugaszkodott dogmának való megfelelés kényszeréből) fakadóan, miután a hitványabbat nem lehet egyenlővé tenni a kiválóbbal a kiváló szintjén, a kiválóbbat kényszerítik le a hitványabb nívójára, nem törődve azzal, hogy ily módon szabadság mint gyakorlati megvalósulás semmivé lesz, hiszen ez a felfogás gúzsba köti a kiválóbbat. "...természetes rangkülönbség van az emberek között; az uralkodásra, vagy szolgaságra születettek között; az élet vezérei és vezetettjei között. Ez magától értetődő, és egészséges időkben és népeknél mindenki által önként elismert tény, noha a hanyatlás évszázadai odakényszerülnek, hogy ezt ne lássák, vagy tagadják "- írja Oswald Spengler, a jeles német gondolkodó Ember és gép című munkájában. S e mennyiségi, demokratikus szemlélet kritikájára további jeles gondolkodókat idézünk, például Friedrich Nietzschét, aki így vélekedett Az értékek átértékelése című munkájában: "A csorda halálos ellensége a rangsornak: ösztönösen az egyenlősítőt kedvelik: az erős egyénekkel szemben a csorda ellenséges, méltánytalan, mértéktelen, szerénytelen, pimasz, kíméletlen, gyáva, hazug, hamis, irgalmatlan, alattomos, irigy, bosszúvágyó." Dr. Padányi Viktor, az 1945 után ausztráliai emigrációba kényszerült nagy magyar történész pedig így ír A nagy tragédia című munkájában: "Jogrendszereink csúcspontja az ember fensége és az emberi élet szentsége, hangyavilágunk modern bölcseletében az ember az egykor csak a királyoknak kijáró személyi fenség és sérthetetlenség tulajdonosává tolta fel magát, s hovatovább oda jutottunk, hogy egy ember nem lehet eléggé ostoba, haszontalan és értéktelen ahhoz, hogy határtalan emberi öntudatra, egyenrangúságra és szinte már ijesztően nevetséges önértéktudatra ne érezné feljogosítva önmagát. Ma már nincs szerénység, meghajlás, alázat és jelentéktelenség-tudat (s ha van, azt Freud óta betegségnek tekintik), emberi lények, akiknek szellemi világuk egy-két ezer szó használatán alig terjed túl, akikben a vegetatív léten túlterjedő 'szellemi' színvonalat csupán olcsó divatcikkek viselése és primitív szórakozások hajszolása jelenti, akik a világnak alig érnek többet azoknak a fizikai munkaóráknak effektív összértékénél, ami vegetatív szükségleteik kielégítésén felül az emberiség számára pluszként fennmarad, feljogosítva érzik magukat primitív jelentéktelenségük és a semminél alig több fontosságuk számára ugyanazt követelni, ami egykor csak a legnagyobb, legértékesebb és legfontosabb erőfeszítéseknek járt ki. Az utcalány demokratikusan egyenlőnek, emberi méltóságában azonosnak tekinti magát a tisztes és életét másokért elégető családanyával, a tolvaj és szélhámos szemtelenül emberi jogaira hivatkozik az életének mocskát likvidáló hatósági közegekkel szemben, s az izmait áruba bocsátani nem képes fölösleg nem emberséget és szívet kér és köszön meg, ha kap, hanem követel, mintha Istenen kívül bárki is jogszerűen felelős volna életéért és haláláért. Az emberi irgalom, belátás és együttérzés intézményeiből "panem et circenses" lett, amit mint kijáró jogot követelnek egyre többen, s mindezt annak a tulajdonképpen semmitmondó ténynek az alapján, hogy ők 'emberek'."
És Padányi hozzáteszi: "A tömeg vagy bálványokat akar, vagy ugyanolyan embereket, mint ő maga. S a 'vezető', az 'elit' egyik sem a kettő közül. A vezető nem bálvány, csak ember, mint ember azonban más, idegen, akiben a tömeg rendszerint hiába keresi a számára ismerős és így megnyugtató vonásokat."
A demokrácia veszélyességét, silányságát és manipulálhatóságát Hamvas Béla egyik neves tanítványa, Weöres Sándor is pontosan érzékelte, és így vélekedett róla: "A jelenkor legveszélyesebb ördög-násza: Érzelgősség úrnő és Propaganda úr egybekelése. Bármi képtelenséget akar a propaganda elfogadtatni, úgy alakítja, hogy a tömeg érzelgősségéből kiváltsa egyfelé a meghatódást, másfelé a fölháborodást és nyert ügye van."
Világosan látható tehát az álságossága és a hamissága annak a churchilli szállóigének, miszerint a demokrácia rossz rendszer, de nincs nála jobb. Erkölcsi, szellemi, tehát minőségi szempontból még a legvadabb diktatúra is szerencsésebb a demokráciánál, mert egy ilyen rendszerben tiszták és világosak a frontvonalak és az erőviszonyok. Ám a demokrácia parttalan, permanens manipulációja az ember gerincét görbíti meg, szellemét, lelkét, erkölcsét öli meg, míg végül a kötelezettségek és jogosítványok egyensúlyának rendszeréből a felheccelt tömeg csak követelőzik, csak a jogokról óhajt tudni, és felháborodik bármiféle áldozatvállalás szükségességén. Pedig "a szabadság nem jog, hanem kötelesség" írja Benito Mussolini A fasizmus doktrínája című alapművében.
Sarkalatos pont tehát, hogy a jobboldali soha nem lehet demokrata.
A jobboldali az uralom híve, a baloldali ezzel szemben a hatalomé. Az uralom az igazságból, a valóságból és az ebből fakadó helytállásra, cselekvésre törekvésből ered, az igazságot valósítja meg. Ez adja legitimitását. A hatalom ezzel szemben mesterségesen létrehozott és fenntartott, viszonylagos, relatív jelenség, amelynek fenntartásához manipulációra, hazudozásra, trükkökre van szükség. Monarchiákban a monarcha uralkodik (innen a szó: "uralkodó"), demokráciákban (vagyis alapvetően baloldali berendezkedésű társadalmakban) a különböző árnyalatú baloldali erők hatalomra kerülnek. Az uralkodó uralmának eszköze a hatalom - a baloldalinak ezzel szemben célja.
A jobboldali szükségképpen monarchista, autokratikus, a baloldali republikánus, demokrata.
A jobboldali - anti-materiális, a minőséget a mennyiséggel szemben előnyben részesítő felfogásából következően - sohasem lehet kommunista, szocialista, liberális, demokrata. A jobboldali teljes egészében elutasítja a "vox populi, vox dei" ("A nép szava Isten szava")-szemléletet ("A nép szava Isten szava, de Isten néha félrebeszél", írja az Index.hu egyébként baloldali elkötelezettségű publicistája, Tóta W. Árpád) és a nép, a "peuple" mitizálását. A nép mint politikai tényező ugyanis a mennyiségi szemléletű berendezkedés alapja, a népuralom (demokrácia) pedig ennek a szemléletnek a következménye, és ezért egyértelműen károsan befolyásolja az egészséges, minőségi szempontokra épülő társadalom életét rövid, közepes és hosszú távon egyaránt.
A jobboldali elveti az darwini evolúció elméletét, mint teljességgel szellem- és hagyományellenes téveszmét. Ezt az amúgy is hiányos (lásd: "missing link"), bizonyítatlan (mert bizonyíthatatlan) ostobaságot már az az egyszerű tény is cáfolja, hogy az élővilág tanúsága szerint egy faj adott körülmények között kihal, de nem alakul át más fajjá. Ha másképp történne, a kardfogú tigrisek vagy a mammutok nem haltak volna ki, hanem új fajjá alakultak volna. Az pedig könnyen belátható, hogy egy gyengébb minőségű kategóriából nem fejlődhet ki magasabb rendű kategória, hiszen nincsenek meg ehhez a feltételek. Avagy hogyan, milyen kényszerítő körülmények hatására "növesztett szárnyat" holmi ősgyík?
A jobboldali az evolucionizmushoz hasonlóan elveti a kreacionizmust, azaz a teremtés elméletét is, legalábbis a bibliai teremtéselmélet szó szerinti, naiv értelmezését. A jobboldali szerint minden élő, minden létező és léttelen létező bizonyos energiák "kisülése", "megszilárdulása", manifesztációja, és mint ilyen, mindegyik állandó és folytonos létező. A teremtéselmélet ilyen értelmezése elfogadható a jobboldali számára, azzal a megkötéssel, hogy helyesebb a "létesülés" kifejezést használni. Az mindenesetre világosnak tűnik, hogy minden élő párhuzamosan fejlődött ki, vagy ha voltak is időbeli eltérések, a fajok semmi esetre sem egymásból alakultak ki.
A jobboldali a metafizikai és fizikai valósághoz, azaz az emberi lét materiális szintje fölött álló állandó, folytonos valósághoz igazítja az életet, a baloldali - ha kell, erőszakkal - a valóságot akarja átalakítani a saját absztrakt elméletei szerint. (Lásd: "a Föld fog sarkából kidőlni...".) A baloldali nem ésszerűen, hanem észelvűen akar élni. Ezt nevezik a jobboldaliak a racionalizmus rémuralmának. A baloldaliak az emberi észt és az emberi lét materiális szintjét abszolútumnak, mindenek felett állónak tekintik, vagyis elszakadnak a Tradíciótól. E szánalmasan ostoba, földhözragadt, emberellenes szemlélet következtében jönnek létre a forradalmak, amelyek nem feltétlenül erőszakosak, de minden esetben rajongók és gyűlölködők, és mindig haladók, újítók, lázálmokat kergetők.
A forradalom csakis baloldali lehet; a forradalom egy ideológia ("-izmus") mentén megszervezett rajongó és gyűlölködő akció.
Az ellenforradalom vezérelve a helyreállítás, a forradalom fölszámolása. Az ellenforradalom védekezés, reakció.
Mindemellett jobboldalról is indulhat olyan akció, amely forradalmi módon, azaz: radikális eszközökkel tradicionalista, ultrajobboldali vagy szélsőjobboldali értékeket képvisel. Ilyen jellegzetes forradalmi, kvázi-jobboldali a Marcia su Roma, azaz Benito Mussolini hatalomátvétele Olaszországban 1922-ben. Ha a "forradalom" kifejezés alatt egy adott konstellációval szembeni tettet értünk, akkor jobboldali szemszögből elfogadható a forradalmi megmozdulás, mint a baloldal ellen irányuló akció. Egy forradalomnak ilyen értelmezésben van létjogosultsága, de csakis ilyen értelmezésben van létjogosultsága.
Baloldali forradalom volt pl. az 1514-es Dózsa-féle parasztlázadás, az 1789-es francia felfordulás, az 1848-as európai események, köztük a pesti történések (amelyek aztán belháborúvá terebélyesedtek), az 1861 és 1865 közötti észak-amerikai, polgárháborúnak nevezett konfliktust kirobbantó erőszakos föderálási kísérlet, az 1918-as Károlyi Mihály-féle patkánylázadás, az 1919-es bolsevista forradalom.
Ellenforradalom volt a jakobinus terrorral szembeszálló Vendée-fölkelés, az amerikai Dél szembeszállása az északiak erőszakos központosításával, 1936-os spanyolországi fölkelés, az 1956-os magyar fölkelés és szabadságharc (igen, ez is ellenforradalom volt, de egyáltalán nem abból a szempontból, amely szempontból a bolsevisták ellenforradalomnak nevezték), az 1973-as chilei antibolsevista hatalomátvétel. Ezek nem minden esetben voltak egyértelműen, klasszikusan jobboldali megmozdulások, az amerikai Dél fölkelése és a Konföderáció politikai berendezkedése például sok baloldali elemet - például: demokratizmus - is tartalmazott, de összességükben az említett eseménysorozatok a Tradíció védelmében, a kimondottan szélsőséges baloldaliság ellenében következtek be.
Forradalmár volt Budai Nagy Antal, Dózsa György, Oliver Cromwell, Maximilien Robespierre, Antoine de Saint-Just, Martinovics Ignác, Kosssuth Lajos, Petőfi Sándor, Abraham Lincoln és az északi politikusok, Károlyi Mihály, Kun Béla, Rákosi Mátyás, Kádár János, Vlagyimir Iljics Lenin, Joszif Visszarionovics Sztalin, Ante Pavelić és különösen a szocializmust deklaráltan igenlő Szálasi Ferenc, valamint korai időszakában Adolf Hitler.
Ellenforradalmár volt Werbőczy István, Henri de La Rochejaquelein és a Vendée vezérei, Klemens Wenzel Lothar Metternich von Winneburg herceg, gróf Cziráky Antal, Julius Jakob Freiherr von Haynau táborszernagy, Magyarország katonai diktátora, I. Ferenc József császár és király, Jefferson Davis, az Amerikai Államok Konföderációjának elnöke, Robert E. Lee tábornok, az Amerikai Államok Konföderációja hadseregének főparancsnoka, vitéz nagybányai Horthy Miklós Kormányzó (korábban a Nemzeti Hadsereg Fővezére), korai politikai szereplését leszámítva Adolf Hitler, gróf Teleki Pál, bárdosi Bárdossy László, vitéz jákfai Gömbös Gyula, Prónay Pál, szociáldemokrata kisiklása után, bizonyos nivellatív attitűdöket leszámítva Benito Mussolini, a Duce, az olasz Nemzeti Fasiszta Párt (Partito Nazionale Fascista) alapítója és vezetője, José Antonio Primo de Rivera, a Spanyol Falang (Falange Espańola) alapítója és vezetője, Francisco Franco Bahamonte tábornok, a Caudillo, a spanyol ellenforradalom vezére, Julius Evola báró, a legnagyobb XX. századi tradicionalista gondolkodó, Mircea Eliade filozófus, gondolkodó, Corneliu Zelea Codreanu, a Mihály Arkangyal Légiója (Legiunea Arhanghelul Mihail), a Vasgárda (Gărda de Fier), majd a Légionárius Mozgalom (Mişcarea Legionară) vezére, Antonio de Oliveira Salazar, a portugál Caudillo, Portugália egykori elnöke, Augusto Pinochet Ugarte tábornok, Chile megmentője, Roman Fjodorovics Ungern Sternberg (a mongolok által hadistennek tartott balti báró, aki az oroszországi bolsevista forradalom idején harcolt a vörösök ellen, mint fehér ellenforradalmár).
Mint látható, egymástól politikai felfogásukat illetően élesen elütő személyek is egy táborba kerülhetnek, ha tevékenységüket a forradalmiság illetve az ellenforradalmiság szempontjából ítéljük meg.
A tiszta jobboldaliságba sajnos egyre gyakrabban beszüremkednek baloldali eszközök, módszerek, attitűdök; a jobboldaliság ilyenfajta eltorzulását - dr. László András kifejezésével - ellenbaloldaliságnak nevezzük. Az ellenbaloldaliság olyan végletes, gyakran szélsőséges baloldal-ellenesség, amely megnyilvánulásaiban, eszközeiben, sőt igen gyakran céljait tekintve is baloldali hatásokat mutat. Ilyennek kell tekintenünk például az Alekszandr Dugin vezette orosz Szülőföld (Pamjaty) mozgalmat, és különösen a szintén orosz, Eduard Limonov által vezetett, önmeghatározásuk szerint "vörös nacionalista" Nemzetibolsevik Pártot. Ilyenek továbbá a nemzetiszocializmus különböző válfajai (különös tekintettel a német nemzetiszocializmus Ernst Röhm-féle irányzatára és Szálasi Ferenc hungarizmusára), és a fasizmus bizonyos korszakai is, különösen az úgynevezett Szociális Köztársaság (Salói Köztársaság) időszakában. A XX. századi, nemzeti és szociális kérdésekre nagy hangsúlyt helyező irányvonalak közül csak a spanyol falangizmus és főleg a román légionarizmus tekinthető igazán, mélységeiben is jobboldalinak. Napjainkban a dr. László András által vezetett Kard-Kereszt-Korona Szövetség, Északi Korona és más, elitisztikus és hierarchikus szerveződések tekinthetők klasszikusan jobboldaliaknak. E szerveződések világnézetének meghatározó eleme Julius Evola és René Guénon munkásságának tisztelete. Jelentős és figyelemre méltó irányzat Alain de Benoist és a francia Új Jobboldal (Nouvelle Droite), ám ez a gondolatiskola nem zárt a materialista beszüremkedések irányában, de partikuláris érdeklődésük az antik világ iránt mutatja, hogy a baloldali szellem-ellenességet kizárják, de ezzel együtt mélységesen elítélik és elvetik a kereszténységet, mint monoteista, szerintük totalitárius vallás(oka)t és mint világnézetet egyaránt, ehelyett az antik római és hellén kultúra politeizmusát igenlik.
A jobboldali sohasem nacionalista a szó XVIII. századi értelmében, vagyis sohasem gondolkodik népi társadalomban ("népnemzetben"), nemzeten belüli egyenrangúságban. A jobboldali a nemzetet elsősorban nem politikai kategóriának, hanem történelmileg kialakult, szakrális alapú, szerves egységnek fogja föl. A nemzethez való tartozás - az, hogy valaki magyar, spanyol, német vagy orosz -, nem pusztán adottság, hanem a szellemi és a lelki szférára, és ebből következően a gyakorlatra is kiterjedő feladat, amelyet végre kell hajtani. A nemzet-tag-létet tehát meg kell valósítani. A nemzetbe mint politikai egységbe szociális aspektusból természetesen integrálni kell a népet, a köznépet is, ám a hierarchiát minden esetben meg kell tartani. A népet fel kell emelni, szociális szempontból ki kell elégíteni, de tisztában kell lenni azzal, hogy az uralom gyakorlása nem "a nép" feladata. A nép nem abszolútum, hanem relatívum. Fontos része, de része az egésznek.
Létezik, pontosabban létezhet jobboldali nacionalizmus, ez azonban nem hirdet egy nemzeten belül totális, egyenlő alapon történő összefogást; az egységességet felülről hozza létre, a társadalmi hierarchia megtartásával. A jobboldali nemzetszemlélete sohasem lehet nivellatikus.
A jobboldali a föntebb említett nemzetszemléletből adódóan nemzethű, egyszersmind azonban konnacionalista, vagyis a nemzetek nemzeti alapú, ám nemzetfölötti együttműködésének, a nacionalizmusok kölcsönös tiszteletének híve. (A konnacionalizmus fogalmát Szálasi Ferenc, a hungarizmus megalkotója találta ki és vezette be a politológia és a politikatörténet fogalomtárába). A jobboldali tehát oly módon nacionalista, hogy megérti, elismeri, tiszteli és igenli más nemzetek tagjainak valódi, jobboldali nacionalizmusát, amiként ugyanez elvárható a más nemzetbe tartozó jobboldaliaktól is. Még akkor is, ha adott esetben, gyakorlati síkon érdekellentétek lépnek föl. Félreértések elkerülése végett: a Magyarországból Trianonban területeket kiszakító környező nacionalizmusok baloldali nacionalizmusok, sőt, sovinizmusok voltak, és azok ma is. A Trianonban a tradicionális Osztrák-Magyar Monarchiát szétszaggató emberek baloldaliak voltak, sőt a cseh Benes szabadkőműves volt, hasonlóan Clemanceauhoz, Wilsonhoz és másokhoz. Ebből következik, hogy a jelenkori román, szlovák, szerb stb. nacionalizmus is baloldali nacionalizmus, pontosabban: sovinizmus. Jobboldali szempontból elismerjük a Corneliu Zelea Codreanu által létrehozott jobboldali román légionárius mozgalom szellemi értékeit és nacionalizmusát, anélkül azonban, hogy a gyakorlat síkján feladnánk a magunk nacionalizmusát. Ugyanakkor Corneliu Vadim Tudor, a Nagy Románia Párt (Părtidul de România Mare) vezetője nem nacionalista, hanem soviniszta; nem jobboldali, tehát nem is szélsőjobboldali, hanem kommunista, ugyanakkor soviniszta. (Tudor, mint "költő", egykor Nicolae Ceauşescut, az őrült bolsevista diktátort dicsőítette, 2003 őszén pedig a Ziua című román napilap dokumentumokat közölt Tudor Securitate-besúgó múltjáról, s ezt az információt a volt Securitate dokumentumait kezelő testület vezetője megerősítette). Mindezt tisztán kell látni, mert a magyarok többsége, még a magukat jobboldaliaknak tartók is, hajlamosak (egyébként a trianoni gyalázatból eredő keserűség, harag miatt érzelmileg teljesen érthetően) mindent elutasítani, ami román, szerb, szlovák, cseh, pusztán nacionáléjuk miatt. Az érzelmek érthetők, ám nem szabad, hogy a szellemi szférában az emóciók uralkodjanak. Egyébként - például - Codreanu írásaiban, alapelveiben egyetlen szó sincs a "magyarkérdésről"; ez a kérdéskör nála nem téma. Codreanunak nem volt magyarfóbiája, mert erre semmi oka nem volt. A légionáriusok kapitánya a liberális, materialista zsidóságot tartotta a tradicionális román nemzeti megújhodás legfőbb akadályának. Később, Codreanu halála után aztán a légionárius mozgalom egészen vulgárnacionalista, sőt vulgársovoniszta szintre süllyedt, aminek gyakorlati megnyilatkozásai voltak különösen az 1940-es második bécsi döntést követő dél-erdélyi magyarellenes atrocitások.
A baloldali egyesült Európát akar, az Amerikai Egyesült Államok mintájára, a kulturális-faji keveredés híve, demokratikus köztársaságok szövetségét hirdeti. A baloldali föderális európai államban gondolkodik, azonban nem érti az Európa-lényeget, így törekvése éppen az Európa-jelleget nélkülözi.
A jobboldali a fehér nemzetek Európájában gondolkodik, az egyetemes történelmi európai egység alapján, s az igazán tradicionalisták ezt monarchiák laza szövetségeként kívánják megvalósítani. A jobboldali a tradicionális Európa-lényeg őrzője és hordozója.
A baloldali a trianoni igazságtalanságot a határok föloldásával véli jóvátenni, amely gondolat szerves része az egyesült Európa lázálmának. A jobboldali a régiók, a kultúrák és nemzetek Európájának elve alapján a Kárpát-medence hagyományos politikai és gazdasági egységének visszaállítását hirdeti. A jobboldali egyes, kivételt jelentő és ezért a szabályt erősítő esetek ellenére is tiszteli a tradicionális dinasztiákat, híve az arisztokratizmusnak. Nem tekinthető jobboldalinak az, aki a végletesen rosszindulatú, baloldali történelemhamisítás hatására gyalázza a Habsburg-dinasztiát, miközben élteti a rendkívül kártékony Kossuth Lajost és az 1848-as felforgatást. Nekünk, magyaroknak ezt a történelmi időszakot és szereplőit teljesen át kell értékelni, ha vissza akarunk találni a helyes útra. Dr. László András szerint a Habsburg-dinasztia sem volt tökéletes, de sokkal több mindent őrzött meg a tradicionális világból, mint az, ami felkelt ez ellen. Tudomásul kell venni, hogy 1848 márciusa nem sokban, legfeljebb a magyar géniuszból fakadó nagylelkűségben, kíméletességben különbözik az 1789-es francia gyalázattól. Az eszmeiség, a liberalizmus eszmeisége azonban egy és ugyanaz. Az 1848-49-es forradalmak alatt nem azért lázadtak fel a tradicionális dinasztiák ellen, hogy egy ettől magasabbrendűbb berendezkedést hozzanak létre, hanem, azért, hogy a még tradicionális elemeket magában hordozó dinasztiákat teljesen felbomlasszák. Megmosolyogtató, amikor egyes, magukat jobboldalinak mondó publicisták (jelesül Szőcs Zoltán, a Magyar Fórum állandó publicistája, a Havi Magyar Fórum szerkesztője) egyazon cikkben lelkesedik Petőfiért és a szabadkőműves Kossuthért, és elítéli, megveti a Petőfi által rendkívül tisztelt Robespierre-t és Saint-Just-öt. Ez is a szellemi zűrzavart, a totális káoszt bizonyítja. A baloldali forradalmi hullám a művészetekre is rátette a bélyegét. Érdemes elolvasni Petőfi Akasszátok föl a királyokat! című versét, ami igencsak érzékelteti a forradalmár hagyományellenességét és felforgató-pártiságát.
Egyértelműen baloldali ideológia a kommunizmus, szociáldemokrácia, liberalizmus. Egyértelműen baloldali közéleti-politikai tényezők mindazok a formációk, amelyek ezeket az ideológiákat hirdetik. Baloldali formációk továbbá a szakszervezetek, amelyek még - saját szemszögükből - ideális állapotukban is egy bizonyos társadalmi réteget képviselnek, ezzel mesterségesen megosztva a társadalmat, és szembeállítva a társadalom különböző alkotóelemeit. A gyakorlatban pedig még ennél is rosszabb a helyzet: a szakszervezetek felbukkanásuk óta a nyílt vagy titkolt bolsevista agitáció és felforgatás eszközei. Egészséges társadalomban ilyen szerveződéseknek nem lehet helyük!
Egyértelműen jobboldali szerveződés a Falange Espańola, Pinochet tábornok és a chilei vezérkar, a francia Új Jobboldal, a Dessewffy Aurél-féle Konzervatív (Aulikus) Párt (1848 előtt), a dr. László András vezette Kard-Kereszt-Korona Szövetség és az Északi Korona.
A mai magyar politikai életben, legalábbis az úgynevezett fősodratú politikában egyetlen jobboldali erőt sem találunk. Csak szélsőségesen baloldali és mérsékelten baloldali formációkat figyelhetünk meg, amelyek között a nemzethez és a hazához való viszonyulás tekintetében van valóban jelentős és áthidalhatatlan különbség. A szélsőjobboldalinak nevezett Magyar Igazság és Élet Pártja valójában egy klasszikusan plebejus, népi baloldali párt. A MIÉP szellemi holdudvarában és a párt fiataljai között 2003 elejéig voltak olyan személyek és olyan nézetek, akik és amelyek közel állnak a mai európai újjoboldalisághoz, különösen a francia Új Jobboldalhoz. Ezek a személyek mostanában új formációkban próbálják a politika síkján megjeleníteni nézeteiket. Kívánatos volna ezeknek az attitűdöknek az erősítése és tudatossá válása, hogy létrejöhessen egy erős, minden szempontból igényes és ütőképes jobboldali politikai formáció Magyarországon.
A Fidesz-Magyar Polgári Szövetség vezette politikai erőtér ideológiai szempontból igen eklektikus: felfedezhető benne a szabadelvűség, a kereszténydemokrácia, a politikai demokratikus konzervativizmus. Így tehát ez formáció is a baloldaliság képviselője. A Fidesz-Magyar Polgári Szövetség, a Magyar Igazság és Élet Pártja és a hozzájuk húzó szerveződések által alkotott nemzeti oldalt valójában az különbözteti meg a szélsőségesen baloldali Magyar Szocialista Párttól és az ugyancsak szélsőségesen baloldali, cionizmussal is terhelt Szabad Demokraták Szövetségétől, hogy a nemzeti oldal patrióta, az MSZP és az SZDSZ pedig kifejezetten ateista és nemzetellenes, a nemzetnek mint politikai-kulturális egységnek a szükségességét, létjogosultságát tagadja, és a nemzet struktúráit szét akarja rombolni. Ezért az MSZP és az SZDSZ eszelősen szélsőbaloldali erőtérnek minősül. E két szerveződés szemében a haza, a nemzet, a vallás gyűlöletes dolgok, és a legszélsőségesebb eszközökkel rombolják ezeket. Tehát a jelenlegi magyarországi politikai élet fősodrában található szerveződések mind baloldaliak, de közülük néhány olyannyira sátáni módon szélsőbaloldali, hogy - a realitásokat figyelembe véve - elvi, világnézeti különállásukat fenntartva a jobboldaliaknak támogatniuk kell a mérsékelten baloldali patrióta erőket a szélsőségesen baloldali, nemzetellenes szerveződések ellenében.
Jobboldali ideológiákat nem lehet felsorolni, mert a jobboldali szemlélettől teljességgel idegenek az -izmusok, a dogmák, a racionalista kategóriák. Ha egy gondolat -izmussá válik, az azt jelenti, hogy tömegesedik, azaz: a minőség fölé kerekedik a mennyiség. Emellett azonban néhány -izmus (pl. olyan nemzeti szocialista ideológiák, mint a hungarizmus, a falangizmus és a légionarizmus) lényegét, tartalmát tekintve jóindulattal jobboldalinak minősíthető.
Bevett vélemény, hogy a kommunizmus és a kapitalizmus, a kommunizmus és a liberalizmus, a demokratizmus ellentétei egymásnak. Ez súlyos tévedés, és a fogalmak totális nem ismerése. Bizonyos szituációkban a kommunizmus mint gazdasági modell és mint társadalmi modell valóban konfrontálódik a liberalizmussal, a demokratizmussal, a kapitalizmussal. Ám ezek a konfliktusok egyetlen "táboron", a baloldalon belül zajlanak, és semmi közük a jobboldaliság és a baloldaliság ellentétéhez. A kommunizmus ütközése más baloldali elvekkel és gyakorlatokkal pusztán módszertani konfliktus - kétségtelenül súlyos és elhúzódó konfliktus, de akkor is csak módszertani, azaz: a baloldaliság különböző megvalósítási formáinak konfliktusa. Mindben közös ugyanis a mennyiség, a materiális szemlélet. A kapitalizmus a "több pénzt!" elvén, a demokratizmus, a liberalizmus a szavazatok többsége (azaz mennyisége) elvén, a kommunizmus pedig a legvégzetesebb és legvégletesebb anyagelvűség, a "több ételt!" elvén működik. Mindegyiknek lényeges, meghatározó eleme az anyagi szemlélet, ami pedig nem fér össze a jobboldalisággal, a minőség-elvűséggel.
Nyelvtörténeti érdekesség: a "jobb" fogalmát a német, az angol és a francia ugyanazzal a szóval jelöli, mint a "jog" fogalmát (németül: recht, angolul: right, franciául: droit). A nyelvben tehát fennmaradt a hagyomány, miszerint a jobboldal a jog, a tradíció, a beavatottság hordozója, míg a baloldal törvénytelen, felforgató, destruktív.
A magyar nyelvben is minőségi különbséget is kifejez a "jobb" illetve a "bal" szó: jobb jövő, jobb sors, illetve: balsors, balfék, kétbalkezes, balvégzet, stb.
Mindez nem véltelen, hanem az őstudás és a tradíció, a szakrális eredetű rend nyelvi kifejeződése.
A valódi, száz százalékos, vegytiszta jobboldaliság manapság világszerte csak néhány ember tevékenységében, gondolkodásában van jelen. Mindez azonban a lényeg szempontjából jelentéktelen. A jobboldaliaknak ma az a feladata, hogy lehetőség szerint átörökítsék a jövő számára a jobboldaliságot. Oswald Spengler szavaival: "E korba születtünk, és bátran kell a számunkra elrendelt utat végigjárni, más választásunk nincsen. Reménység és menekülés nélkül kitartani az elveszett poszton: ez a kötelességünk. Kitartani, mint a római katona, kinek csontjait ott találták Pompeji kapuja előtt, aki meghalt, mert a Vezúv kitörésekor elfelejtették felváltani. Ez az igazi nagyság, ez az igazi race! A becsületes halál az egyetlen, amit az embertől nem lehet elvenni."